Az alábbi írás az Eger című újság 1891. évi november 17-i számában jelent. A szerző - aki nem adta meg a nevét - alaposan ismerte a Mártonhoz és a lúdhoz kapcsolódó hagyományokat.
Nálunk, jó Magyarországon is divatos az a szokás, hogy szent Márton napján, november 11-én, ludpecsenye kerül azoknak az asztalára, kiknek ludpecsenyére telik. Akiknek pedig nem telik, csupán ludpecsenye után való sóhajtással ülik meg dicső szent Márton ünnepét. Az e napon fellakmározott ludat szokták nevezni „Márton ludjának.“ Szent Márton napján, a ludpecsenyével való vendégeskedés ős eredetű jó szokás, melyet mi, magyarok, kik a lakmározás, vendégeskedés iránt nem épen vagyunk idegenek, minden valószínűség szerint a jó szomszéd német sógoroktól tanultunk el. De hát mi köze jó szent Mártonnak a ludpecsenyéhez ? — kérdi egynémely, az „Acta Sanctorum“-ban kevésbbé járatos t. olvasónk? — s azt hisszük, nem is fogja rész néven venni, ha ez alapos kérdésére iigyekezni fogunk lehetőleg kielégítő feleletet adni.
………….
Egy alkalommal Maximius császár egy lakomán szent Márton püspököt kínálta meg a tele serleggel, hogy ősrómai szokás szerint, viszont az ő jámbor kezeiből fogadja el a pokált. Állítólag e mondában rejlik azon körülmény magyarázata, miért tartják szent Mártont az „ivók patronusának“, — s egyszersmind a „lovas vitézek védőszentjének“ is, mert rendszerint fehér lovon ülve szokták képét ábrázolni. Mindezek a sz. Mártonra vonatkoztatott legendák azonban, sokkal korábbi keletűek. A régi germánok ugyanis november havában, mdőn a csűrök már megteltek, pogánymódra arató ünnepet ültek, melyen a termésáldást hozó Wuotan istennek áldozatot hoztak. Ez áldozatok közé tartozott a Wuotan istennek, s nejének Frigyának szentelt lúd is, melynek jól kihizlaltnak, s pecsenyére alkalmasnak kellett lennie. A kereszténység kezdetén a népnél megrögzött pogány szokásokat nem lehetett mindjárt teljesen kiirtani, hanem egy darabig tűrni kellett azokat. Így történt, hogy az együgyű nép ez ősi szokásainak gyakorlatában, az ő régi istenei helyébe könnyen oda állított az új vallásból egy-egy jeles férfiút, egy szentet. így helyettesítette azután a Woutan pogány istent szent Márton, Gallia apostola, kinek ünnepe épen nov. 11-ére esik , s igy lett a Wuotan-ludból, Márton tudja, melyet a nép, miután a pogány istennek feláldoznia többé nem volt szabad, — nagy bölcsen a maga hasznára lakmározott fel,
Némely tartományokban szent Márton tiszteletére, nov. 11-én, „Márton-kappant“, — Angolországban pedig „Mártonbeafsteaket“ lakmároznak. Csehországban, mint a pásztorok és nyájak védőszentjét tisztelik szent Mártont. Sz. Márton napján történik a pásztorok szegődtetése, mely rendszerint lakomával van összekötve, épen úgy, mint nálunk a fertálymester-választás. E lakomák hajdanában igen híresek és gazdagok valának, ma azonban már igen sokat vesztettek jó hírnevekből, s fényekből. A régi jó németeknél, kiknek állandó jelszavuk volt az „igyunk még egyet“, épen úgy, mint nálunk a példaszó, hogy: „mit is mondott a kabai asszony?“ — annak idején a „Mártonivások“ is igen szép hírnévnek örvendettek, főkép a bortermelő tartományokban, holott is rendszerint szent Márton napja volt az uj bor megízlelésének ünnepe. Kétségkívül azért nevezi a német „Katzenjammer“-t a franczia „Mai de Saint Martininak, amit egyik poétánk oly szellemesen (?) fordított „macska nyögés“-nek.
A középkorban szent Márton tiszteletére számos társaság alakult, kik magokat „Márton-legényeknek“ nevezték, s gyakori és gyakorlott fogyasztói valának a Mártonludaknak, melyeket bőven leöntözének borfélékkel, hogy a szegény elgyomrozott vizi szárnyasnak legyen miben úsznia. E Márton-ficzkók lakmározásairól írja egyebek közt Frank Sebestyén, a XVI. század elején: „Magasztalják vala pedig ez jámbor ficsurok szent Martinust ludczombokkal és fáin borokkal, mig torkig lakoznak. Boldogtalan az hajlék, kiben Márton éjszakáján ludat nem fogyasztanak. Ekkor ütik csapra az uj borral telt hordókat is.“
